-Márpedig itt REND lesz! - szólt a nagymama és berúgta a szart az ágy alá. :D

ÁLLAM(i) JAVÍT(ó) INTÉZ(et).
Na igen, erre nekem a második általam végigszurkolt előadás szünetében hívták fel a figyelmemet... Ja, hogy senkinek fogalma sincs, hogy most mégis mi a rákról van szó? Nem baj! :P Elmesélem :). De kezdjük az elején.
Eldöntöttem, hogy kezdek egy megkülönböztető címkét a blogba, mégpedig a "kritika"-'t. És mi lehet a legmegfelelőbb darab, amivel elkezdhetném, mint a Valahol Európában? Ráadásul a jubilleumi Szegedi Szabadtéris előadás? Hogy én honnan veszem a bátorságot, hogy nekikezdjek kritikát írni róla? Egyrészt már láttam a musicalt és a filmet is, másrészt, adtam már elő (abszolút amatőren, de nem ez a lényeg :)), harmadrészt jelentkeztem statisztának (csak, hát szolidan megtanították nekünk, hogy a "köszönöm szépen"-nek rengeteg hátsó jelentése lehet, pl.: "húzz a p***ba..." :P, hálával tartozom, tényleg :)), negyedrészt ennek a musicalnek köszönhetem a musical buziságom (bár Romeo és Júlia már korábban is tetszett, de az meg nem volt az igazi :D), ötödrész pedig, kétszer is láttam a SzSz-is előadást :P.
Hogy hogyan? Egyszerű. Alapból is megnéztem volna családdal, és vasárnap a munka kellős közepén Retsu felcsörgetett, hogy van 4700.-ért jegye utolsó előadásra. Hát mondom, még szép! Bár szülőkkel csatázni kellett (nem a pénz miatt, azt én is kifizettem volna), de végül sikerült kisírni :).

De kezdjük az első előadással. A színpadkép már alapvetően szíven üti az embert. A díszlet nem volt más, mint a Dóm romjai kartonpapírból (vagy tudom is én, hogy miből). Ami, bennem legalábbis, azt az érzést keltette, hogy ez nem a Második Világháborúban játszódik, hanem a (nem is olyan) távoli jövőben, ahol is a Dóm romjai között fognak majd bujdosni az árva gyerekek...
A nyitány, szokás szerint, fergeteges volt, bár (és ez az egész előadásra kihatott) túl halk volt ahhoz, hogy az egész úgy magában szíven üssön. De ez sajnos a nagyobb szabadtéri színpadok és a törvény átka. Nem engedik (jogosan), hogy túl hangos legyen, így viszont elvész az az érzés, amikor valamelyik zene, hogy úgy mondjam, csupáncsak pofán csap. Ettől függetlenül viszont szívszorító volt nézni azt a rengeteg rongyos embert a robbanások közepette. (Bár az nagyon mulattatott, hogy felfedeztem az egyik Radnótis magyartanárt a statiszták között, de ez csak engem érint :P.) Az Állami Javító Intézetes jelenet baromi jó volt, bár nekem a Staub egy kicsit jazzesre sikeredett, de ez nem baj , csak szokatlan volt :). A legdurvább pofon akkor is az volt, amikor Vince dala közepén behoztak "pár" nyilas keresztes zászlót... Én csak annyit vettem észre, hogy Shiro (aki mellettem ül) ökölbe szorítja a kezét. Amikor összenéztünk láttam rajta, hogy ő is azt gondolja, hogy ez erős, de k**** jó :D. Amúgy meg Alföldi zseniális

volt. Bár az első előadáson zavart az, hogy a baromi gúnyos modor mellé nekem kellett volna egy kis düh. Ha más nem fojtott harag. De semmi ilyesmi nem volt. Semmi gond a második előadás bőven pótolt :).
Tompos Kátya (bár engem nem siratott meg) zseniális volt. Mácsai Pál pedig baromi elgondolkodtató volt... Nagyon tetszett az előadásmódja és az is, ahogy azt a hóbortos öregurat előadta, akinek mindene a zene, de abban, hogy ezt továbbadja a következő nemzedéknek megakadályozza a zaj, ami ebben a világban van... Imádom.
A második előadás két dologban különbözött az elsőtől. Az egyik az, hogy Alfölditől az első pillanatban kirázott a hideg, végig futott rajtam az az érzés, hogy "most fogom megfojtani!" és amikor ő volt a színpadon egy gúnyos vicsorba rándult önkéntelenül is az arcom. Egyszóval zseniális volt! Az egyetlen baki a dologban az volt, hogy Patai Annával láttam a másodikat. Ami azért volt gond, mert Pötyitől nem kellett volna borsódznia a hátamnak. Pedig, ha valaki (bár nagyon szépen elénekel mindent és tényleg jól játszotta a szerepét) egy olyan mosollyal és kisugárzással áll a színpadra, ami azt sugallja, hogy "én vagyok a sztár, ti meg egy kis senkik vagytok", akkor kiráz a hideg... És ez sajnos így történt...
Az egyetlen dolog, amiben rájöttem, hogy változott az ízlésem, az egyetlen egy szám volt, ami régen egy nagyon nyálas tiszta közhelyes marhaságnak tartottam és most egyszerűen imádom. Ez lehet, hogy azért van, mert idősebb lettem, vagy azért mert a színészek annyira gyönyörűen és meghatóan adták elő, azt nem tudom, de ez van. Bár ez nem a SzSz-es szereposztás és nem tudja visszaadni Tompos Kátya és Szőcs Artúr előadását, de ez is megteszi :) (ez is gyönyörű *.*).

Ó és persze mindkét előadás során elfelejtettem zsebkendőt vinni, aminek az lett az eredménye, hogy mindkét alkalommal lesírtam a sminkemet és úgy kellett zsepit kunyerálnom :).
Ennyi lenne mára. Még jelentkezem :P.

U.i.: "Mindig van valaki, aki direkt hamisan énekel..." És mindig vannak idegesítő popsiarcok (megtiltották, hogy káromkodjak ;P), akik azért mennek előadást nézni, mert van pénzük és idejük, és ettől baromi értelmesnek és műveltnek látszanak. De ha már megvette a jegyet, akkor szoruljon már bele annyi életérzés, hogy nem fikázza a darabot és a környezetét, akiknek ne adj' Isten tetszett... Ráadásul belehorkantani mindkét olyan jelenetbe, amiben meghal egy gyerek olyan érzést válthat ki az illető mellett/előtt/mögött ülőkből, amilyet még Alföldinek sem sikerült, pedig ez nagy szó... Legszívesebben felpofoztam volna a mögöttünk ülőt az első előadáson.
De a második előadás sem volt "rosszabb". A csóka mellettem akkorát ásított, hogy az egész Bécsi szektor hallotta - a zárójelenet közepébe... Baromi megható volt...